Zatopek szerint "a halnak úszni, a madárnak repülni, az embernek futni kell". Ez az előző poszt kapcsán az merült fel bennem, hogy mennyire van értelme természetességről beszélni a modern ember esetében, akinek a futás nem annyira a természetéből adódó tevékenység, mint inkább a természethez való visszatérés eszköze.

Sport Európában

Őskori elődeinknek ugyebár muszáj volt futni, különben elkapta őket a kardfogú tigris, vagy agyontaposta őket a mammut. A dekadens, a test tökéletességének bűvöletében élő görögök aztán ugyan magasabb eszmei szintre emelték a sportot, az athéniak a buzulásfilozófia, a spártaiak a mészárlás végett, de a rómaiaknál már csak lefelé ívelt a futás karrierje. A középkortól aztán végleg megszűnt a futás, mert a talpas póroknak volt más dolguk is, az uraknak meg derogált leszállni a magas lóról. Sport címén inkább csépelték egymást, a kardioedzésnek kevesebb szerep jutott. Modern tömegsport formájában aztán a legújabb korban éledt újjá a futás, amely aztán a többi sportággal együtt tovább követte a politikai-társadalmi változásokat. A tekintélyuralmi rendszerekben például jelentős támogatást kapott a sport, a náciknál az árja faj (mondjuk ez nem jött be), a szovjeteknél meg a homo sovieticus mindenekfelettiségét volt hivatott bizonyítani.

Az ókortól napjainkig eltelt rövidke idő alatt életmódunk bizonyos változásokon ment keresztül, ami persze hatással volt mozgásszerveinkre is. Az utolsó 50 év aztán végleg betette a kaput, már ami a mozgást illeti. Az emberi társadalom jó része a természetes járást torzító divatos cipőben jár, egész nap a munkahelyén ül, vagy éppen testét torzító komoly fizikai munkát végez, szórakozásképpen a tévé vagy a számítógép előtt görnyed, szóval semmi köze a kardfogú elől menekülő stramm kis fickóhoz. Nem beszélve arról, hogy ezek a klassz változások generációról-generációra öröklődnek és kumulálódnak. A modern tömegsport szerepe tehát az, hogy ezeket az embereket egészségük megőrzése érdekében visszavezesse a mozgáshoz. A fent említett torzulások miatt ez persze nem könnyű, a leszuttyadt fizikumú kocafutó össze-vissza sérül, eszetlenül edz, majd újra lesérül. Neki bizony ortopéd segédeszközökre van szüksége (futócipő).  Ugyanez érvényes az élsportolókra is, hiszen ők is a satnya modern embertípus képviselői, persze feljavított változatban.

Szóval természetességről beszélni relatív dolog, óvatosan is bánok azzal, aki a "Vissza a természetbe, mindenáron" jelszóval ügynököl. Ne adjuk fel a természetességre való törekvést, de legyünk tisztában adottságainkkal és korlátainkkal. Ha például gyenge a bokánk, ne restelljünk aszfalton futni, az sem az ördögtől való. Egy a lényeg, a mozgás öröme.

a világot, Michael Moore szelleme. Műfaja amúgy szórakoztató, de módszere (részigazságokra épülő demagóg néphülyítés és legendagyártás) sajnos már a futást sem kíméli. Tegnap kaptam egy, a Daily Mail-ben megjelent cikkre mutató linket, amelynek a címe is megrázó: The painful truth about trainers: Are running shoes a waste of money?

Ezt már én sem hagyhatom szó nélkül. A cikk egy Christopher McDougall nevű faszi könyvének a rövid összefoglalása, amelyben lerántja a leplet a 20 milliárd dolláros futócipő-ipar mocskos trükkjeiről. A csávó amúgy valami háborús tudosító volt, úgyhogy abszolút kompetens a kérdésben.

Elöljáróban annyit, hogy az összes ilyen naturista faszsággal (pl. dúlás szülés otthon, mesztíllábas futás stb. ) az a bajom hogy a kiindulópontuk hamis. Mi már nem a természet, hanem a technika gyermekei vagyunk. 

A gyengébbek kedvéért nem ilyenek:

hanem inkább ilyenek:

A cikk szerint hülyék vagyunk, hogy bedőlünk a cipőiparnak (amely befolyásolással maga hozta létre a keresletet ördögi termékei számára), és megvesszük a hipercsukákat, mert azok csak sérüléseket okoznak.

Ha vetünk egy pillantást az "érvrendszerre", azonnal kilóg a lóláb. Szerinte például a tarahumara törzs tagjai a világ legjobb hosszútávfutói. Ismereteim szerint a világ legjobb hosszútávfutói a kenyaiak, az etiópok és a marokkóiak közül kerülnek ki. A Wikipédia szerint a tarahumara törzs legjelesebb képviselői az alábbiak:
Samuel Gamboa Potter, TV producer and actor
Daniel Ponce de León, former WBO world junior featherweight champion
Luis J. Rodriguez, author (sic!)
Liliana Domínguez, supermodel

Mindez megható, de a bokszolón kívül ki fut itt, hacsak nem a busz után?

Aztán állítása szerint a sérülések száma meredeken emelkedik a cipők miatt. Na ezt meg honnan szedte? Semmi normális hivatkozás, régi hoax-technika. Bezzeg a tarahumara indiánok Mexikóban, azok egy gumiabroncsot kötnek csak a talpukra, aztán hajts neki. Szóval vissza a természethez, pusztuljanak a vérszívók, mi meg fussunk mezítláb

Nanemá. Még ha tényleg akkora ászok is a tarahumarák, ne hasonlítsuk már össze a barlangban élő, a 300 km-re fekvő szomszéd faluba futva közlekedő indiánt az egész életében természetellenesen mozgó, a számítógép előtt görnyedő hivatalnokkal, akinek már az anyja is gerincbántalmakkal küszködött. Én utoljára a strandon voltam mezítláb, akkor is olvadt rágóba léptem.

Továbbá az álnok összeesküvők vajom mivel bírják rá a hülye futókat, hogy a termékeiket vásárolják? Ha már olyan károsak? Vajon kivették-e az összes futó homloklebenyét, hogy mindent rá lehessen sózni? Vagy elhal az agyuk a futástól?

Nekem mindenesetre rendbehozta a lábfájásomat az ASICS Gel 3000 (ez itt a reklám helye), és a túlzott pronálás sem az aljas összeesküvők műve, hanem az anyámtól örökölt ikszláb következménye.

Én tudatos vásárló vagyok, nem veszek meg akármilyen szart, de szerintem csak korlátolt emberek gondolják úgy, hogy ha valaki sokat keres valamivel, akkor amögött mindenképpen valami globális manipuláció áll.

Németi Tomi a fülembe tette a bogarat: mi lenne, ha ősszel futnánk egy maratont? Mondjuk ő könyen beszél, mert egyrészt ő már futott egyet, másrészt meg saválló a gyerek. Én meg a Borsószem hercegkisasszony (Gréti kedvenc meséje), aki lépten-nyomon egy bolhafingtól lesérül. Ütőképes kis csapat leszünk...

Már ki is néztük a versenyt, az amszterdami maraton "személyében" október 18-án. Muháhá.

Mindenesetre a házfelújítás betett a versenyeknek, se a múlt szombati Beschlafra (12K, mondjuk zuhogott az eső, úgyhogy nem bánom) nem tudtam elmenni, és a május elsejei erdei félmaraton is valószínűleg kútba esik majd. Na majd az ING Luxembourg versenyen a félmaraton megadja az alaphangot.

Addig viszont össze kell barátkoznom az új cipővel, amit a lábelemzés alapján vettem. Mezítláb futtatott a faszi a futópapdon, és a felvétel lassításakor majdnem elsírtam magam. Aszongya ezt hívják túlzott borintásnak, más néven overpronation-nek. Nem is hittem, hogy ennyire be tud fordulni az ember bokája. Csoda, hogy csak a félmaraton előtt jött ki a probléma. A szaki tanácsa: új cipő. A régi csukám (Saucony Grid Phoenix) még teljesen jó, de túl könnyű és csak a sarka felé van stabilizálva. Versenyekre ajánlja. Edzéshez nehezebb, nagyobb, jobban stabilizált és nagyobb rezgéselnyelő képességgel bíró modell kell. Ajánlott is hármat, amelyek közül némi hezitálás után az ASICS Gel 3000-et választottam. Azóta futottam benne egy hármast, bemelegítésnek, meg egy tizenhármast, mert jól esett.. Szép fokozatos, mi? A csuka nagyon kényelmes, de tényleg bazi nehéz, átlagban 10-15 mp-vel lassabb kilométereket futok benne, mint a régiben. Mondjuk nem is fáj utána a lábam. Az első benyomás tehát jó, pár száz kilométer után kiderül, hogy barátok maradunk-e.

Szóval a következő nagy buli maraton lesz. Most az következik, hogy ha lesz egy kis időm, összeszedem a Runing Attitude magazinokat (minden számban van valami maratonos cikk) és kiművelem magam a témában, majd edzéstervet készítek. Rengeteg mindenre kell figyelni: a formaidőzítésre, a táplálkozásra, a sérülésekre, a szellemi felkészülésre, az öltözködésre, a cipőre, a súlytartásra, a pihenésre (muháhá, minden harmadik éjjel alszom). Addig szintentartás végett igyekszem tartani a félmaraton előtti tempót, hogy legyen mit növelni.

Mert igencsak kedvem szottyant hozzá. Most nem szabad abbahagyni, amíg még benne van a lábamban az előző. Azóta ugyan csak tízeket futottam, de azért még kondiban érzem magam. A jövő héttől megint elkezdem növelgetni a hétvégi adagokat (16 körül), hét közben továbbra is két rövidet futok. A következő célverseny a Semi-marathon des 2 Luxembourg valószínűleg nehezebb lesz, mert erdei terepen rendezik és némi szintkülönbséget is belevittek.
[Folytatás]
Ma elmentem 16-ot futni, de nem ment túl jól. Hozzá vagyok szokva a téli futásokhoz, eddig nem sok figyelmet szenteltem a hidratálásnak. Ma viszont rekkenő meleg volt (20 fok) és ragygó napsütés. Ennyi elég is volt ahhoz, hogy már a felénél megőrüljek egy pohár vízért, vagy vérért, vagy valami folyékonyért. Később elkezdett húzódni a fejbőröm, majd amikor átfutottam a folyó felett, komolyan megfordult a fejemben, hogy leszaladjak beleslukkolni egyet. Azon agyaltam, hogy a szembe jövő biciklistáktól kérjek egy kortyot, de nagyon pronyónak találtam az ötletet. Végül hazatántorogtam, ahol először is horpadtra szittyóztam egy másfeles ásványvizes üveget, majd benyomtam egy feles isostart. Legközelebb viszek vizet.
A másik probléma a mentális rákészüléssel volt. Jólesett a futás, de hamar ráuntam. A merschi bicikliút kegyetlenül egyhangú. Nincs ott semmi, csak kecskék, meg pusztulat. Volt egy pont, amikor rendesen idegesített a zene amit hallgattam (Beatles: White album). Ez a 16 többet kivett belőlem, mint a múltkori félmaraton. Kicsit össze kell kapnom magam.

No barátaim az Úrban, sikerült lefutnom a félmaratont! Lisszabonban! És még bele se pusztultam...

Kata és Gréti is elkísértek Lisszabonba, csapatépítő jellegű családi hétvégét kerítettünk a verseny köré. Ránk is fért egy kis kikapcsolódás meg napfény, mert itt Luxiban már elég volt a avas esőből. Nos, napfényből volt elég, a hőmérséklet napközben elérte a 20-22 fokot, és mindent belengett valami kellemes mediterrán hangulat. Fura hely Portugália, érdekesen vegyíti a mediterrán lazaságot az észak-európai kulturáltsággal. Például nem lökdösődnek, és a gyalogosokat is átengedik az úton. Mondjuk cserébe ordítanak éjjel az utcán. De csak péntek-szombaton... Az előjelek nem voltak túl kedvezek, mert a verseny előtt napon elveszítettem a rajtszámomat. Szerecsére a chip megmaradt, úgyhogy a versenyközpontban simán adtak egy másik számot.

A verseny útvonala nagyon izgalmasnak ígérkezett, az első 3 kilométer mindjárt Lisszabon egyik emblematikus építményén, az Április 25. hídon keresztül vezetett át. A hídról lélegzetelállító kilátás nyílik a városra és a folyóra, a hídtól nem messze a rióihoz hasonló Krisztus-szobor áll. Itt jelentkezett az első nehézség, ugyanis a kétszer három sáv ellenére csak nagyon lassan lehetett haladni. A félmaraton és a miinimaraton résztvevőit ugyanis egyszerre indították, és az emlékpólóért érkezett nyugdíjasok élőláncot alkotva sétafikáltak és fényképekedtek a hídon. Felidéztem a pesti metrón szerzett készségeimet, és finoman lökdösődve átnyomakodtam közöttük. A tömeget kábé híd végére sikerült nagyrészt magam mögött hagynom, plusz itt ketté is ágazott a mezőny, tehát kezdődhetett a saját tempójú futás. A híd után a folyó partján húzódó gyorsforgalmi úton futottunk végig, be a belvárosba, majd ott visszafordulva (7,5 km) elindultunk a Belém nevű városrészbe. A fordulópontnál éppen Besenyő Pista bácsi baromságait hallgattam, úgyhogy alig vettem észre a családomat, akik rohantak, hogy csókot hintsenek a család büszkeségének. Az előttem futó faszi szólt, hogy ugyan nézzek már hátra. Gyors puszi futtában, aztán nyomás tovább. Ekkor jött egy baromi hosszú, 10 km-es egyenes szakasz. Ez nem volt könnyű, de nem a fizikai megterhelés miatt, hanem egy ilyen gigász egyenesben nehezen telnek a kilométerek. Ekkor a lejátszón vége lett a Besenyőéknek és (a legjobbkor) jött a powersong, a "Ne szórakozz Zohannal" filmzenéje, a Ma Sheba Ba. Ez úgy megdobott, hogy mindjárt felgyorsítottam 5:10-re és magam mögé utasítottam egy csomó futót. Aztán eszembe jutott, hogy ha most nem eszem valamit, akkor a végén ki fogok purcanni, tehát elővettem egy Isostar szeletet (jó gejl) és leerőltettem a torkomon. Mint kiderült, nagyon jól tettem.

Kábé öt kilométerenként volt frisítőpont, de a fordulók miatt ez gyakorlatilag kétszer annyinak tűnt, mert az asztal mindkét oldalán osztották a vizet meg a (KÉK!) Powerade-et. Szóval szomjas nem voltam. Szóval a hosszú szakasz kivezetett Belémbe, ahol egy rakás nevezetesség áll, például a belémi torony, és a Jeromosok kolostora. Amíg ezeket bámulgattam, jobban is telt az idő, aztán egyszer csak kimentünk a városból. Itt már rendesen számoltam a kilométereket, mert míg a táv közepén  a futás öröméért ment az ember, a végén már az dolgozott, hogy a 21 km az mégiscsak rohadt nagy dolog, nyomás neki, nyomjad öcsi. Nyomtam is, a második fordulónál (17 km) éreztem, hogy most már csak a gála van hátra. A befutó előtt már azt néztem, hogy állnak Katáék, hogy integethessek nekik. Végül egészen a célvonal előtt vártak, aranyosan csápoltak és fotóztak. Feledhetetlen érzés volt befutni. Mondjuk közvetlenül a megállás után úgy összeugrottak az izmaim, mint a macskanadrág. Kicsit lenyújtottam aztán mentünk a dolgunkra. 

Aznap délután-este annyit zabáltam, mint egy büdös disznó. Pulykahamburger, tintahal, müzliszelet, és tulajdonképpen minden ehető, ami a kezembe került. Persze ringatni se kellett lefekvéskor...

A lábam érdekes módon egyáltalán nem fájt, valószínűleg az egy hete szedett gyógyszernek köszönhetően. Mindenesetre a jövő hétem megmutatom egy specialistának, nem szeretném, ha eldurvulna a helyzet. Meglátjuk, hogy mit mond, és ha nincs nagy gáz, akkor április végén, majd májusban jöhet a következő két félmaraton. A végén még belejövök, mint kiskutya az ugatásba.

A megálmodós hurráoptimista poszt óta kissé átrendeződtek az erőviszonyok. A turbólendület kissé megtörni látszik, mert immár egy orvos és egy gyógytornász is megerősítette a diagnózisomat, tényleg ínszalaggyülladásom van. Mikor felvetettem a két hét múlva esedékes félmaratont, szerencsére egyikük sem szörnyülködött el, tehát alighanem megmaradok, jó eséllyel még a versenyen is ott leszek. A dokker felírt pár masszázs+ultrahangos kezelést, meg gyulladáscsökentőt, a gyógytornász kiscsaj azt mondta, hogy holnap fussak egy keveset próbából. Hát majd inkább holnapután, mert előbb a felírt nagydózisú antibiotikumok segítségével le kell gyűrnöm az óvodából beszerzett, szemgyulladással tetézett tüdőpestist...

Addig is töröm a fejem, emésztem a szakemberektől hallottakat. Nagyon tanulságos volt ez a két beszélgetés a dokival és a gyógytornásszal.

Első tanulság:
30-35 év körül az ember szalagjainak vérellátása csökken, nagyobb valószínűséggel alakul ki gyulladás. Nos, én tizenéves koromban könyvmoly voltam, huszonévesen egyetemisa partiállat, heti 10 doboz cigi és 1231141 egység alkohol elfogyasztásával, szóval elszúrtam a sérülésveszély nélküli sportolási lehetőségeimet. Na jó, mondjuk hetente fociztam az Ady téren, de utána rögtön be is rúgtunk. Ráadásul kapus voltam, szóval hagyjuk. Ennek köszönhetően viszont lassan szakvizsgázhatok sporttraumatológiából. Hehe.

Második tanulság:
A sok emelkedő nem csak a szívünket és a tüdőnket edzi, de komoly terhelésnek teszi ki az Achilles-ínt, ami így hamar begyulladhat (súlyosbító tényező: 1. pont). Tehát nem kell félni a sík tereptől. a unalmas, nyomjunk egy kis powermuzsikát, vagy mantrázzunk. Ajánlom a maha-mantrát: "elektromos ellenállás, elektromos ellenállás, elektromos ellenállás, elektromos ellenállás..." Éérted?!

Harmadik tanulság:
Lehet, hogy a beton rossz az ízületeknek, de az egyenetlen (erdei) talaj meg rossz a szalagoknak. Mivel futni mégis muszáj, mindenki döntse el a saját szája íze szerint, melyiket választja. Aki meg sose sérül meg, annak túró a fülibe. Az nem igazi kocafutó, hanem kriptoprofesszionális sumák, aki frusztrálja a kocákat.

Negyedik tanulság:
Nem mindig ott van a baj, ahol fáj. Esetemben a bal boka belső oldala felett kb. 10 centivel. Mostanáig szorgosan jegeltem ezt a területet, míg a doki rá nem mutatott, hogy a tünteket valójában az Achilles-ín okozza. Azóta hátul jegelem, és mintha jobban lennék. A vizsgálatnál olyan rohadt erősen megcsípte, hogy majdnem odasz*rtam...

Ötödik tanulság:
A gyógytornász (Caroline) szerint a cipőcsere egy csomó ember szalagjait kinyírja, főleg ha eszetlenül csinálja az ember (mint én). Az új cipővel apránként kell barátkozni, hozzá kell szoktatni a futóművet. Akkor hát isoráz, Air Trail Pegazus elő a szekrényből (még nem küldtem el az öcsémnek), aztán kezdjünk 2-3 km-mel. Persze majd a nagy megmérettetés után, most nem kockáztathatok.

Elméleti szakasz vége. Remélem egy hét (lesz az tíz nap is mire újra futhatok) semmittevés és betegeskedés alatt remélem nem párolgott el a remek kis állóképesség és vitálkapacitás, amit Lisszabonra tartogattam. Most már a vészterv vészterve lép életbe, ennél egyszerűbb senkinek sincs:

Ha majd kapok levegőt, de még péntek előtt nyomok egy rövidet (3-5 km). Ha minden oké, vasárnap lazán lekocogom a Postlaf 10 K-ját. a jövő héten még egy rövidet futok (közben lesz 3 fizioterápia), aztán lesz ami lesz alapon nekivágok a március 22-i félmaratonnak. Ha ki is purcanok, legalább nem fagy be a likam: az időjárásjelentés Lisszabonba 23-24 fokot ígér a jövő hétvégére...

Mentálisan fel vagyok készülve a félmaratonra. Azt hiszem nyugodtan kimondhatom, hiszen múlt éjszaka megálmodtam, mint Pandacsöki Boborján a pumpát (banánt). Ez nálam nem előzmény nélküli dolog, máskor is megálmodtam előre bizonyos helyzeteket. Ennek semmi köze az okkultizmushoz, egyszerűen így dolgozza fel az agyam az előttem álló kihívásokat. Amikor például finnül tanultam, de még csak az elején tartottam, többször azt álmodtam, hogy folyékonyan beszélek. Reggel nem emlékeztem semmilyen konkrétumra, szavakra, csak az érzésre, hogy folyékonyan megy a dolog. Marha jó érzés volt, nagyon komolyan motivált. Aztán jött a tegnap éjszaka, és álmomban lefutottam a félmaratont. Simán. Nem tűnt túl könnyűnek sem, inkább az egész olyan természetes volt.

A kocafutónak, akinek nem a rekorddöntés a célja, a félmaratonnál nem annyira a fizikai felkészülés számít, hanem a lelki ráhangolódás. A 16 km óta nyilvánvaló, hogy fizikailag semmi akadálya elmenni 21-ig. Az azért mégse 42, nem kell hozzá feltétlenül szupermennek lenni. A gond inkább azzal van, hogy egy ilyen hosszabb távnál egy monoton ritmust kell felvenni, ami aztán lestrapálja az embert. Ekkor jön a képbe a lelki felkészültség és a jól megválasztott zene vagy hangoskönyv. Lelkileg késznek érzem magam, a hangoskönyv meg valami Hofi lesz.

Csütörtök óta pihenek, a jegelés egyelőre működni látszik, szóval valószínűleg hétvégén újra kezdhetem az edzést. Az edzéstervem kútba esett, most élebe lép a B-terv. Három hét van hátra, a hét végén kezdek egy ötössel, aztn két naponként növelem a távot. Március 15-én Postlaf (10 km), aztán a következő héten két rövidebb futás, végül 22-én a félmaraton. Utolsó héten tésztakúra, hátha nem ismétlődik meg az irapuatói tragédia... :)

A tegnapi ebédidei 10 k (sok és meredek emelkedővel) végleg betette a kaput. Dr. Internet segítségével hamar diagnosztizáltam magam és megállapítottam a terápiát is. A diagnózis: ínszalaggyulladás (előidézheti egyenetlen terepen való futás, sok emelkedős tréning plusz SZAR CIPŐ). Kezelés: RICE (rest-ice-compress-elevate) plusz a mindenre jó Aleve. Olyan az, mint a disznózsír.

Most pihenek egy hetet, aztán apránként újrakezdem. Szigorúan aszfalon és lapos terepen. Fuck the forest, fuck the hills. A végleges gyógyulás kedvéért be fogok szerezni valami talpbetétet is. Betettem a linkek közé azokat a szájtokat, ahol a leghasznosabb infókat találtam a futók sérüléseivel kapcsolatban.

Közben meg gondolkodhatok, hogy hol rontottam el. Meglegyintett a hirtelen teljesítménynövekedés, hogy simán el tudok futni olyan emelkedőkön, ahol régen kipurcantam. A korábbiakhoz képest sokat (februárban egy százast) és extrém terepen futottam (X-trail, Wantertrail). Szembe kell nézni a ténnyel, hogy túl öregen kezdtem és amúgy se vagyok egy acélember, inkább amolyan irodakukac-féle... És még én röhögtem ki az Andrást a sok sérülése miatt. Most megkaptam a pofámra. Addig szétgyúrom magam, hátha a 10 éve Finnországban szerzett vállsérülésem is kiújul... :)

 Én szamár előre

Ági éhgyomorra befut

Orsi enyhén szemrehányó arccal tekint a szervezőkre

Kaszáskút

Na ezt merről kerüljem?

A tél vége alaposan meg van szórva trail versenyekkel, ebben a hónapban ez volt a második. A helyszín Mersch, a szelvény alapján semmi komoly, gondoltam gyorsan, kb. 52 perc alatt letudom, aztán nyomás haza zuhanyozni. Aztán beleért a kezem a bilibe.

Itt megint mi voltunk a "kicsik", a középsősök félmaratont futottak, a nagycsoportosok pedig 40 km-t. Szerényen meghúzódtunk tehát a szálkás lábú camelbak-hátú ultragépek mellett. A pálya kijelölésekor az elsődleges szempont az volt, hogy jó nagyot szopjon az egyszeri kocafutó. kezdésnek meredek emelkedő, aztán egy lélegzetvételnyi enyhébb emelkedő. Csak hogy mindenki tudja, hogy hol a helye. A környék lélegzetelállítóan szép, de a jó trailfutónak a bámészkodás közben is mindig résen kell állnia, mert a helyi lovasklub is ezt az ösvényt használja, és több volt a lószar, mint Kambodzsában a taposóakna. A pálya tényleg gyönyörű, a hegyoldalban kanyargó ösvényről egy tavacskára látni, majd sűrű fenyőerdő illata könnyítette a légzést. A szelvény alapján kábé félútra vártam a durvább emelkedőket, de 4,5-nél még nem volt semmi. Aztán olyan meredély következett, hogy ott futni csak nagykarmú állatok képesek. Felsétáltunk tehát, de még az is olyan fárasztó volt, hogy a tetején a tüdőm kiköpődni készült. Visszatuszkoltam, és a többi levegőért kapkodó sorstárs mellett minden erőmet összeszedve "futni" kezdtem. Ez jó ötletnek bizonyult, mert lehagytam egy csomó embert -mint később kiderült, az utolsó előzésre alkalmas helyen. Mert onnantól 6 km-nél jött egy frissítőpont, majd a technikai szakasz. Innentől kb. 3 km-en át gyilkos pálya következett: keskeny, hullámvasút-szerű kanyargós ösvény, mohos sziklák és lépcsők, rejtőzködő gyökerek, balra szikla, jobbra szakadék, nagyon észnél kellett lenni. Ekkorra tértem magamhoz, és rátapadtam az előttem futó zöldpulcsis alakra, aki szabályosan beúzott a célba. A végén hosszú, dinamikus lejtő, majd rövid emelkedő a célig. A célba felszabadultan sprinteltem be, az sem érdekelt, hogy az óra már 55-öt mutat. És megint egy hülye bögrét adtak. Ez a mániájuk...

Tudom, hogy röhejesnek tűnik, de életem eddigi leghosszabb távját futottam ma, ráadásul (számomra) kiváló időeredménnyel (16 km, 5,1 m/km). Az edzésterv szerint mostantól kell növelni a távot, méghozzá minden második vasárnap. Ma megvolt a 16, a jövő vasárnap egy tízes lesz a merschi Wanterlafon, majd március elsején 13, aztán nőnapon 19, majd azt követi egy újabb tízes, és végül a félmaraton. Közben keddenkét és (opcionálisan) csütörtökönként egy rövidebb táv, jellemzően 5-8 km. A mai eredmény azért remek, mert ha sikerül Lisszabonban is sikerül tartani ezt a tempót, akkor jóval két óra alatt megcsinálhatom.

A mai nap is hozott egy felfedezést. Eddig pörgős számokat hallgattam futás közben, ami kétféle eredményt hozott, esetenként átrántott a nehéz szakaszokon, máskor viszont nagyon rossz hatással volt rám. Az egyik hosszabb futásom alatt a Blade Trinity című vámpíros film soundtrackjét hallgattam, amitől olyan szívdobogást kaptam, hogy alig kaptam levegőt. Na ezt se mondom el az üzemorvosnak.
Viszont ma a "Mester és Margarita" hangjátékot vittem magammal, Latinovitssal, Darvassal, Básti Lajossal és Ruttkai Évával, és nem bántam meg. Olyan monoton tempót sikerült felvenni, hogy mire feleszméltem, már féltávnál jártam. Ráadásul olyan részletekre figyeltem fel a könyvből, amit folyton elfelejtek, pedig már többször olvastam. Lisszabonba is hangoskönyvet viszek majd, csak még nem tudom, hogy valami lazát (Sörgyári capriccio) vagy egy ütősebbet (Odüsszeia) válasszak.

A technikai fejlődés lelkes megszállottjaként nem csak az a különböző technikai ruhadarabokat viselem szívesen, de az táplálékkiegészítőket (izotóniás italok, müzli- és energiaszeletek, zselék, tejsavas üdítők) is szívesen fogasztom. néha azonban felülkerekedik bennem egy atavizmus, rég elporladt őseim suttogását vélem hallani a fülemben, akik arra emlékeztetnek, hogy csak egy felegyenesedett állat vagyok, aki a kardfogú tigris elől fut. Ilyenkor félresöpröm a laboratóriumban vegyített szirszarokat, és felütök egy olasz szakácskönyvet. Kata kiváló társam (ebben is), meghökkentő kreativitással használ fel régi recepteket és hoz létre újakat, saját ízlése, illetve kettőnk ízlésének metszete alapján. Íme egy kiváló recept verseny előtti vacsorához:

Lazacos spagetti édesköménnyel

fél hagyma
20-25 dkg lazacfilé
fél édeskömény
8-10 szelet szárított paradicsom
8-10 mini koktélparadicsom
extraszűz olívaolaj
vörös bors
só
friss bazsalikom

Olívaolajon megdinszteljük az apróra vágott hagymát, az édesköményt, majd hozzáadjuk a koktélparadicsomokat, és az egészet addig főzzük, amíg a paradicsomok atomjaikra hullanak. Ezután a lazacot kis téglalapokra (a kukacoskodó matekszakosok kedvéért inkább téglatestekre) vágjuk, sóval, vörös borssal és bazsalikommal fűszerezve hozzáadjuk a szószhoz. A halat max 3-4 percig szabad sütni, vagy főzni, különben oda az íze. Ezután beledobjuk a zsülienre vágott szárított paradicsomszeleteket, és még kábé 1 percig rotyogtatjuk. Ezzel készen is van a szósz. Mi spagettivel esszük, de al dente elkészített farfalléval, pennével vagy fusillivel is fogyasztható, a tetejére indokolt némi reszelt vagy forgácsolt parmezánt szórni.

Ugyan verseny előtt alkoholt nem nagyon szoktak inni, ezt a kaját istenkáromlás jó olasz vörösbor nélkül inni. Személyes kedvencem a Primitivo nevű fajta (amerikában Zinfandel, mert az ő fülükben rosszul cseng az olasz elnevezés). Szóval egy pohár borocskától még nem dehidratálódunk vészes mértékben, ha meg igen, az se baj, mert reggel már újra a technokrata kel fel az ágyból, és úgyse indul neki a versenynek egy lityi Isostar nélkül.

A tegnapi erdei móka (12,7 km, 1:09) alatt volt időm gondolkozni ezen az ikszláb-kérdésen, aminek külön apropót szolgáltatott, hogy féltávnál megint fájni kezdett a bokám belül. Konklúzió: az Air Trail Pegasus megy az öcsémnek utcai használatra. Minden erőssége ellenére (vízálló, egyáltalán nem csúszik, még sárban sem, szép) túl kemény és keskeny, ezért kicsinálja az én harmatgyenge és érzékeny kis kocafutó lábamat. Elgondolkodtató, hogy a wiltzi 14,5 km, amit a Saucony Grid Phoenxben futottam végig, meg se kottyant a bokámnak. Csak persze rohadtul csúszott, ami nem meglepő egy városi betonos cipőtől. Mindenesetre a Cipődilemma című bejegyzés folytatásaként kiagyaltam, hogy milyen cipő kell nekem:

- alacsonyabb felépítésű,

- a talp anyaga valamivel lágyabb, jobb rezgéselnyelő képességgel,

- a sarok és a lábfej szélesebb,

- a sarok befelé billenése ellen a sarok belső része más anyagból van.

Ha tényleg igaz, hogy egyes márkák a modelltől független általános jellemzőkkel bírnak (pl. a talp lágysága tekintetében), akkor nekem biza egy Saucony trélcsuka kell. Méghozzá valószínűleg ez:

Saucony ProGrid Xodus

Csak még át kell nyomni a költségvetési bizottságon... :) Meg el kell jutnom valamilyen civilizált országba, ahol van Saucony bolt. Ez valószínűleg Madzsarisztán lesz, majd tavasszal. Remélem Kata olvassa ezt és meglep vele szülinapomra...

Rajt

Félúton

A kastély tornya

Befutó

Az összes kép a www.just4fun.lu oldalról származik.

Az igazat megvallva kicsit félve mentem el erre a versenyre, mert egy hete még dögrováson voltam, plusz még sose futottam 14,5 km-t, plusz a szervezők szemérmesen hallgattak a szintszelvénnyel kapcsolatban. Mindössze annyit említettek, hogy "van néhány nehezebb emelkedő". Nos, ez igaz is volt.

A helyszín festői, Wiltz városa Luxemburg északi részén fekszik, hegyi szerpentin vezet hozzá. A sziklafalban fagyott vízesések, sűrű fenyőerdők, egerészölyvek, egyszóval gyönyörű. A meleg kocsiból. A megérkezés mindjárt vidámra sikerült, az amúgy kihalt kisváros utcáin amerikai dzsipek és teherautók száguldoztak, bennünk II. világháborús amerikai egyenruhát viselő hagyományőrzőkkel. Alighanem a német áttörés visszaverésének évfordulóját ünnpelték.

A sportcsarnokban átvettem a rajtszámot meg a bögrét (hasznos ajándék futóknak), majd lejattoltam a többi magyarral. Hóruczi Kati szintén a rövid távon indult, Reiss "Hardcore" Balázs persze a 26 km-t választotta. Balázzsal egy darabig együtt mentünk (amíg lejtett), aztán fokozatosan lemaradtam. Eleinte próbáltam futni az emelkedőkön is, de olyan keskeny volt az ösvény, mellette meg szakadék volt, hogy nem kísérleteztem sokáig, vonultunk libasorban, mind a csirkék (gyönyörű képzavar). A lazább emelkedőkön simán lehetett futni, sőt, kifejezetten jól esett.

A terep a következő típusú szakaszokból állt:
- sűrű fenyőerdő lépcsős emelkedővel,
- erdők közötti rétek, baromi erős, jeges széllel az arcba,
- hegyoldalban futó, mintegy 20 cm széles kifelé lejtő ösvény,
- erdei betonút, rajta vastag jégpáncéllal (értelemszerűen ilyenkor a padkán szökdécseltünk)

10 km-ig aggódtam, hogy bírni fogom-e, onnantól már nem volt kétséges. Örömfutás. 12 km-nél bekaptam egy kis szőlőcukrot, mert láttam, hogy a cél (a kastély még nagyon magasan van). Ekkor jött a legaranyosabb rész, ugyanis a vasúti töltés alatt egy keskeny, kábé vállszélességű alagútban kellett átfutni, mintegy 15-20 m hosszan. Helyenként le kellett hajolni, a lábunk alatt az alagút macskakövén pedig kedélyesen csordogált valami olvadt hólé. Az órám szerint ekkor elvileg már meg kellett volna érkeznünk a célba, a kastélyt azonban még mindig magasan a fejünk felett láttam. Oda még fel kellett mászni egy rohadt meredek emelkedőn, mert természetesen futásról szó sem lehetett. Futni már csak a kastélykertben kezdtem, hogy a befutónál esetleg leskelődő hivatalos fotós nehogy megalázó képet készítsen rólam.

99 induló közül 68. helyezést értem el, korosztályomban (senior!) 40-ből 33 lettem. 14,5 km, 1:29. Egész jó, Balázs szerint reális a márciusi félmaraton. A hab a tortán, hogy pont belepasszolt az edzéstervembe!

A wiltzi kastély 

Ma végre összeszedtem a bátorságomat és elmentem lenyomni egy esti ötöst, feltérképezni az állapotomat. Semmi extra, semmi hegyvidék, csak itt a környéken a házak között. Ahhoz képest, hogy egy hete ilyenkor még a lázzal küzdöttem, meglepően jól ment. Semmi fáradtság, semmi lihegés, semmi lábfájás, mérsékelt izzadás. 5:24-es kilométerek. Elvileg semmi akadálya a vasárnapi X-trailnek, csak a családot kell rávenni egy kis kirándulásra. Egyedül is elengednek, de nem akarnék fél napot nélkülük tölteni, mert ez a Wiltz vagy 50 km innen, és az utazással elmegy a nap. Meglátjuk.

Az amerikai Védelmi Minisztérium biofegyver-labora után az óvodákban találhatók a világ legvisszataszítóbb, legfertőzőbb és legrezisztensebb vírusai. Továbbá valami nanorobotok segítségével úgy vannak programozva, hogy szombat reggelre üssék ki a családot. Mert kiütötték. Szépen sorban. Szombat óta minden nap van valakinek láza, 38,5-40 fok között. Amikor a hétvégén egy orzott percben (a budin)kinyitottam a Running Attitude legújabb számát, azt hittem szórakoznak velem. A vezércikk címe: "Mikor szabad újrakezdeni a futást az influenza után". Először is ugye nem minden influenza, ami annak tűnik, vagy annak nevezik. Az igazi influenza esetén a megfázásos tüneteket magas láz és esetleg hányás is kíséri. A sima megfázás pár nap alatt enyül, míg az influenza makacsul kínoz még egy hét múlva is. A megfelelő szakirodalom (Miért éppen Alaszka, 1. évad 5. rész "Orosz vírus") tanulmányozása után kijelenthető, hogy az akut influenza hatékony ellenszerének receptjét csak az alaszkai indiánok ismerik, de sajnos őket meg én nem ismerem. Marad a teázás és a paracetamol. Ha egyszer - valamikor a távoli jövőben, remélem a lányok után - meggyógyulok, akkor megszívlelem a futósújság tanácsait. Ezek a következők:

1. Várj egy hetet, utána kezdj el futni
2. Indíts laza fartlekezéssel, hogy teszteld az erődet
3. Ha jól is érzed magad, óvatosan és fokozatosan növeld a távot és a tempót, mert az influenza nagyon kiszedi az ember erejét.

Pedig a jövő vasárnap X-trail des Ardennes. Ha a fene fenét eszik is, ott leszek.

... kitűnően sikerült! A "hosszú" jelző persze relatív, esetünkben 10k-ról van szó. Egyelőre. Találtam egy klassz útvonalat, ahol kábé 15% betonos felvezetés után festői erdei ösvényen lehet futni Bridelig. Dimbes-dombos, ami a kondíciómnak is jót tesz, mert odafelé többé-kevésbé végig emelkedik, visszafelé meg meg tudom nyomni a tempót. Az eredeti (edzésonline-ról szipkázott) edzéstervben keddenként emelkedős edzés szerepelt, én úgy döntöttem, hogy az emelkedőket beillesztem a rendes futásokba. Tehát hét közben két rövid futás, esetleg emelkedőkkel, hét végén pedig egy hosszú, mindenképpen emelkedőkkel. Jöv hétvégén lesz a mennyiségi ugrás, az első 13 km-es hosszú. Még sohasem futottam ennyit... A lábfájásom is jól alakul, már nem fáj, csak érzem egy kicsit. Immár tuti, hogy a cipő volt a ludas...

Alább lássátok, hogy mit hívok kemény edzésnek. A képem a példaképem, Mika Myllylä sífutó nyári edzése a mocsárban. 1997-ben az év sajtófotója volt Finnországban.

(fotó: Hannes Heikura)

"Jaj, de fáj nekem a lábam..."
(Laár András)

Az a baj, hogy a próbavezetéshez hasonlóan nem lehet a futócipőket felpróbálni. Pedig azért egy-egy ilyen lábbeli sem olcsó, és ha ki kell hajítani, akkor fáj az ember szíve érte. Hogy miért kellene kihajítani? Azé. A hivatalos indoklás: trélcsukám fokozott használata egyre növekvő fájdalmat váltott ki a jobb lábszáram belső felületén, saját diagnózisom szerint ínhüvelygyulladást okozott.  (Dr. Dudor, a barom állat napi ajánlata szerint a megoldás amputáció). Tutira a cipőtől van, mert tegnap a Saucony betonos csukámban mentem futni, és a fájdalom mérséklődött. Emellett esténként jegelés (15 perc jégszselével, plusz lokálisan Voltaren, plusz napi 3 Aleve. Ez pár nap alatt helyredobja, tapasztalataim szerint holnap még egy óvatos kocogás is belefér (a másik cipőmben). Lapzárta után érkezett a hír, hogy mégis fáj, ezért úszni fogok. De mitől fájdult meg?

Szerintem a cipőtalp vizsgálatakor két tényezőt kell figyelembe venni: a talp keménységét és az oldalső stabilitást. A keménységgel kapcsolatban egy futósbolti eladó azt mondta nekem, hogy az egyes márkákra általában jellemző az egymáshoz viszonyított keménységük-lágyságuk. Állítása szerint a leglágyabb az Asics, a Saucony valahol középen van, az Adidas meg a Nike kicsit keményebbek. Mindenki válassza ki a neki valót. Hát ez a Nike Air Trail Pegasus bizony kicsit kemény. Stabilitás: a vásárláskor direkt megkérdeztem az oldalsó stabilitását, a boltos pedig esküdött az anyja életére, hogy ezt a modellt direkt ikszlábúaknak találták ki. Az ikszlábú cipőkön ugye a saroknál más, keményebb anyagból van a talp, hogy megakadályozza  a befelé való fordulást, amely a oldalsó nyíróerőt kelt a lábban, térdpanaszokat, Achilles-gyulladást meg a fentiek szerint ínhüvelygyulladást is okozhat. Szóval csak meg kell nézni, hogy a sarok más színű-e mint a talp többi része, és ha igen, akkor megveheted kedves ikszábú sorstársam. Hát ez sem stimmel, mert a Nike nagyon stabilnak tűnik. A stabilitás emellett a józan paraszti ész szerint a talp és a sarok szélességétől is függ. És itt találtam meg a bűnöst! A trélcsuka sarka jóval keskenyebb! Ha ezt a keskenységet kemény talppal ötvözzük, akkor kész a lábgyilkos. Előre meg honnan tudhattam volna, a boltban nagyon kényelmesnek tűnt. Plusz a kocafutóként nem is értek hozzá annyira.

Igazából az lenne a megoldás, ha a ki lehetne próbálni ezeket a cipőket. Sajnos erre csak egy mód van, ha megveszi az ember, mert a boltban való fel-le szaladgálás csak arra jó, hogy komplett hülyének nézzenek. 100-120 ajró meg kicsit sok tanulópénznek. Szerintem a gyártóknak a kocsikhoz, sőt, inkább a kontaktlencséhez hasonlóan általánosan meg kellene engedniük a cipőpróbát. Mondjuk egy héten belül visszacserélhetnék, ha nem jó. Hiszen ugyanúgy az egészségünk múlik rajta. No nem éppen a szemünk világa, mint a lencsénél, de azért a lábamra is szükségem lesz egy darabig. A kis profitjukba éppen beleférne, hiszen föld alatt tartott vak pakisztáni árva gyerekekkel varratják a cuccaikat...

Szóval a trélcsuka marad, inkább pihentetem egy kicsit. Mondjuk egy hónap múlva előveszem, és aztán is cserélgetni fogom a Saucony-val. Hátha beválik. Persze az is lehet, hogy a cserélgetés még nagyobb baromság, dehát valahonnan csak meg kell tanulni ezeket.

Ki vagyok okosítva! Eddig sötétben tapogatóztam azzal kapcsolatban, hogy mire való az a sok hülye kinézetű cucc a futósboltokban, azonban felnyitották a szememet! Hava nagila! A következő információkat az óbudai Saucony bolt kedves eladóitól szereztem:

Télen, kábé mínusz 5 fokig három réteg elegendő: egy testre tapadó póló, amelynek a célja a melegen tartás és az izzadtság elvezetése, fölé egy technikai (likacsos) póló, amely a nedvességet továbbítja kifelé, végül legfelülre egy termo- vagy polár felső, ami szintén jól melegen tart. Ennél hidegebb, vagy szeles idő esetén mindezek fölé szél/esődzsekit húzhatunk. Az esődzseki leginkább egy nejlonzsákra hasonlít, csak meg van bolondítva mindenféle mütyürrel, pl. zsebből nyitható szellőzőrés, de igazi szellőzést ettől ne várjunk. Ha szellőzős cumót akarunk, vegyünk felülre kevésbé vízálló vékonyabb dzsekszont. Persze ez a "kevésbé" csak annyit jelent, hogy nem bírja el a négyzetcentiméterenkénti 3 tonnás vízoszlop nyomását, azért esőben ugyanúgy véd. Arra is kitanítottak, hogy az alsó három rétegnek jó szűknek kell lennie egymáson, két méret között hezitálva inkább a kisebbet vegyük. Alulra téli tapinaci kerül, végül anyukánk tanácsának megfelelően a sapka egészíti ki felszerelést.

Ha mindezt felvettük magunkra, úgy érezhetjük magunkat mint Frank Herbert klasszikus regényének fremenjei a cirkoruháikban.

A tavasz beköszöntével egy-egy réteget elhagyhatunk, plusz 8-10 fok körül már a termo sem kell. Ugyanakkor állítólag az alsó tapadós póló még kora nyáron is jó szolgálatot tesz azzal, hogy leszipkáza habtestünkról a verejtéket.

Érdemes a cipőre is odafigyelni, mert meleg cipőben lerohad a lábunk, vékonyban meg felfázunk. Ellenzői szerint a Gore-tex egyáltalán nem lélegzik, nekem nincsenek tapasztalataim vele kapcsolatban, viszont a Nike Cllimafit technológiája egészen korrektnek tűnik, nem ázik be és szuszog is.

Tegnap elkezdtem a felkészülést a félmaratonra, elmentem a Bambeschba és lenyomtam két nagy kört (10,5km). Persze ezzel mindjárt eltértem az edzéstervtől, de sebaj. Majd utolérem magam. Az edzéstervem egyébként 12 hétre vonatkozik, az edzésonline szintén koppintott (coolrunning) edzésterve alapján készült, nélkülöz minden tudományos megfontolást, és egyetlen szempontként a kényelmet veszi figyelembe:

A fehér napokon semmit sem csinálok, esetleg úszom. Elvileg minden este egy kis nyújtást végzek majd, a nem futós napokon pedig 100 fekvőtámaszt és 100 hasprést csinálok. Ha jól esik, töbet, ha eljutok a kondiba, ott széthasazom magam. Az eredetiben volt még hegyi edzés és rövid pályaismétlések is, de ahhoz sajnos nincs türelmem. A hegyi edzést megoldom a Bambeschban a rendes futások alkalmával, van benne annyi emelkedő, mint a rosseb. Tudom, hogy elég gyér kis edzésterv, de egy kocafutónak megteszi. A szívritmusmérős hegyiedzős pályakör-ismétlős edzéseket meghagyom a profiknak. akkor holnap egy ötös, pénteken 8km, vasárnapra pedig beérem magam, és a jövő héttől a rendes ütemezés szerint csinálom. Csak ne lenne olyan barom hideg.

Újévi fogadalom helyett szimbolikus tettre ragadtattam magam január elsején. Mivel a 30-i előszilveszteri buli után a szilveszter éjszakát a tollasbálban töltöttük, és csak éjfélkor ittam egy kis pezsgőt, reggel buzgott bennem a futhatnék. Odakint ideális -2 fok, szállingózó hó és egy teljesen új év várt. A reggelihez még lecsúszott egy kis pezsgő, hiszen az anyósommal is illett koccintani, aztán öltözködés és neki a Római-partnak. A parton lézengők társadalmi összetételét tekintve azt a következtetést vontam le, hogy ilyenkor csak az elszánt élsportolók, a kretén kocafutók és a lelkiismeretfurdalásos diszkólibák futnak. Az élsportolók ugye mindig ezt csinálják, miért pont Újév lenne kivétel, a kretén kocafutók szimbolikus tettet vélnek végrehajtani, a frusztrált diszkómacák meg az ereikben keringő Bacardit, édes pezsgőt és titokban bezabált töltött káposztát akarják elégetni. A motívum másodlagos, minndekinek lelkesen kívántam boldog új évet. A Rómain nagyon kellemes futni, végig látni a Dunát, elfut az ember a nyáron nyüzsgő kocsmák és hekksütők előtt. Én elfutottam a Rozgonyitól a vasúti összekötő hídig, majd visszafelé indultam.

VIGYÁZAT, POLITIKAI VÉLEMÉNY KÖVETKEZIK!
Itt alaposan meglepődtem az új lakóparkok számán. Különösen annak tudatában, hogy a Római-part üdülőövezet, elvileg lakóingatlan nem épülhet. Nem is épül, mert ezeket nyaralónak építik, de egyenként vagy 70 lakás van bennük. Persze itt csak a kőgazdagok tudják megfizetni a kérókat, tehát megfelelő lobbierővel is bírnak. Ezért születnek olyan tervek, hogy a gát kedvéért le kell szűkíteni a sétányt, meg hogy módosítani kell a terület kihasználását. Az én értelmezésem szerint ez azt jelenti, hogy meg fognak szűnni a hangulatos bódék és a nyáron zajos teraszok, mert kőgazdagék fülit sércse a lárma. Max 5 évet adok nekik. És a polgármesteri érvelés a gát mellett: az áértérben keletkező "értékeket" meg kell óvni. Még ha illegálisan cseszték is oda ezeket az értékeket. A műemléki jellegű csónakházban meg hajléktalanok alszanak, mert az nem érték. 

A vasúti összekötőtől elindultam az új Megyeri-híd irányába, gondoltam csinálok pár fotót a jeges ködben úszó építészeti csodáról (tényleg tetszik, nem fikázom!). Persze a fényképező aksija lemerült, egyetlen képre futotta a Nyárfás sörözőről, ahol a teraszt (tetővel) egy élő nyárfa köré építették, és ahol a legénybúcsúmon lealjasodtam. Fotó ugrott, nyomás tovább. Statisztika-üdülő, Monte Christo, kiváló helyek, csak mind be van fagyva. Kicsit távolabb egy újabb mementó, az étterem, ahol Kepes András a Desszert című műsort forgatta 1994-98 között.A nevére nem emlékszem. Valami bandaharc keretében leégett, azóta is romokban hever. Ez sem érték ugye. Nyomás tovább, egyre többen köszöngetnek, jó kis hely ez a kocogásra. A kerékpárút betonja kicsit kikezdte a bokámat, mert a téli csukámat hoztam, és nem a betonos Saucony-t. Szerencsére a beton csak a Pünkösdfürdő utcáig tart, onnan a töltés oldalában lehet futni. Amíg nem volt meg a Megyeri-híd (áldassék a neve), addig az apósom nyaranta kishajóval járt át hozzánk Káposztásmegyerről, ami itt köt ki. Most csak jég és hó.

Majdnem egészen az új hídig el lehetett futni, ott fordultam vissza, ahol a kerékpárút elkanyarodik Szentendre felé. Visszafelé ugyanaz az útvonal, nagyon kellemes fáradtság kezdett erőt venni rajtam, de így is kiváló időeredményt produkáltam a végére (10,85 km, átlag 5,17 km/h).

A vidéki sárfutás viszonylag extrém élményként csapódott le bennem, ezért következő edzés gyanánt valami unalmasabb városi pályát kívánt a szervezetem. Mivel karácsony előtt mindent a családi programokhoz kell igazítani, a Kata nagymamájánál tett látogatás kiváló alkalomnak ígérkezett a kellemes és a hasznos összekötésére. Odamentünk családostul kocsival, én meg hazafutottam. A nagyi a Gellért tér közelében lakik, mi pedig Rómaifürdőn, tehát át kellett vágnom az egész városon. Két szerencsés körülmény könnyítette meg a dolgomat, az egyik a Duna nevű folyam, ami pont összeköti a kiindulópontot a végponttal, megkímélve a belvárosi forgalom jó részétől, és amely mentén fővárosi viszonylatban kevéssé forgalmas kerékpárút kínálkozik. A másik kedvező körülmény a rakpart lezárása, ami ugyan a fél városnak galaktikus szopás, de én urasan végig tudtam haladni a lezárt úton. "Gázos" helyek csak a hidak alatt voltak, ahol megrekedt a kipufogógáz, ott igyekeztem gyorsan átnyomulni. Az Árpád-hídtól kezdve tök egyedül voltam az úton, majd elhaladtam a Szentendrei úti Auchan mögött, majd pedig az óbudai gázgyár mellett. Ez a gázgyár Budapest egyik legszebb ipari műemléke, évszázadok óta léteznek tervek kulturális központtá alakítására, de ezt is megérintette a spiritus hungaricus. A gázgyár után már hazai terepen vagyok, a Nánási úton végig, majd bekanyarodom a Rozgonyiba. A teljes táv 12,35 km (átlagsebesség 5,35 km/h). Ja, és az összes szembe jövő biciklis futár cimbiként üdvözölt. Egy kis emberség a rideg kődzsungelben... :)

Két nappal később Szegedre utaztunk a muterhoz, ahol mindjárt elkapott a töltésen futhatnék, meg kíváncsi is vagyok, hogy milyen hosszú a körtöltés. Kábé két kilométerre anyám kecőjától van az a hely, ahol 1879-ben a Nagy Víz áttörte a gátat. Iszonyú lehetett, de enélkül Szeged ma egy kis tetűfészek lenne, az újjáépítésnek köszönhetően viszont európai nagyváros pofáját kapta. Én a körtöltésen futok végig a Budapesti úttól a Hódmezővásárhelyi útig és vissza, pont 10,55 km (átlag 5,15 km/h). Innen a töltés még eltart egy jó darabon, de nem akartam kicsinálni magam. Kellemes meglepetés, sehol egy veszett kóbor kutya, sehol egy kutyaszar, viszont több futó is jön szembe. Fejlődőben a hobbisport... A következő edzést majd vasárnap tartom, az már a félmaratoni terv első edzése lesz. Kicsit izgulok, mert még nincs rendesen kidolgozva az edzésterv. Majd ma este. Amúgy a város nem céfolt rá a becenevére, ragyogó nasütés van, mióta csak leértünk.

Helyszín: Bikal, Baranya megye
Táv: 9,36 km
Idő:1:05:22
Terep: kicsi beton, a többi tökig érő sár

A romantikus wellnessprogram mit sem ér egy kis kocafutás nélkül! Amíg Kata a holt-tengeri iszappakolás alatt szépült, én nekiindultam a falucska felfedezésének. A szállóban adtak egy térképet, amely szerint egy 3 és egy 5 km-es kerékpárral bejárható kör van a környéken. Hát akkor gyerünk! A kisebb körrel kezdek, kellemes falusi környezet, a kerítés mögött K9-es (kilenc fajta keveréke) kutyák, és egy igazi csoda: egy tacsikutya, aki képes velőscsonttal a szájában ugatni...

Amint letérek az útról, kis meglepetés vár. Tökig érő sár. Érzésem szerint ennél mélyebb nem is lehetne. Ez tévedés. Mindenesetre a kis kör kellemes bemelegítés, a kertekből sem szökött ki kutya, hogy kiszabja a gatyámat, ami azért komoly pozitívum. Miután kiérek a sárból, megtekinthetem az észak-baranyai sváb népi építészet csodáit, gyönyörű házak vannak itt, némelyik azért elég lepukkant. Az egyik masszőz szerint régen sok sváb és szláv család élt erre, mára kezd elnéptelenedni a környék.

A térkép szerint a nagy kör felvezet az ún. Cigány-hegyre, ahonnan szép kilátás nyílik a falura. Na essünk neki. Biztatóan indul, felfutok az említett emelkedőre, onnan a kilátás valóban megkapó, de hamarosan elfogy a betoncsík és kezdődik az extrém kaland. A sár egyre mélyebb, a földutat felszántották, ezért a szántóföld szélére szorulok, ahonnan villámgyoran öt kiló fölg tapad levakarhatatlanul a csukámra. Frankó. De mi a fenéért kellett felszántani a földutat? Rejtély. Futni egyre nehezebb, később lehetetlen. Gyaloglás, majd csúszkálva kapaszkodás lesz belőle. Az út szélén füstölgő zsarátnok, a hangulat egyre apokaliptikusabb. Kicsit feljebb kilőtt hüvelyt találok, tehát erre vadászok is járnak. Még csak az kéne, hogy seggbe lőjenek, újrna nkilódulok a futásnak. Az út járhatatlan, sőt véget ér, ezért át kell vágnom a szántóföldön, majd szerencsére megtalálom a faluba vezető ösvényt. Fellélegzem, már csak pocsolyák vannak, és a távolban feltűnnek a falu házai! Valahol eltévedhettem, mert a térkép szerinti 8 K helyett már kilencnél tartok. A vége 9,36, mocskosul eltévedtem, de minden jó, ha jó a vége, sikerül visszatalálnom a szállodába. Már csak a cipőt kell kivakarnom, majd holnap előszedem a jégkaparót a kocsiból.

Az időeredmény meglepő, tekintve, hogy túlnyomórészt gyalogolva csúszkáltam a sárban... A fizikai állapotom szintén kielégítő, a jobb bokám ugyan kicsit megfájdult, de ez betudható a cipőnek. A Nike Air Trail Pegazus kiválóan vizsgázott, a zoknim teljesen száraz maradt, de az oldalsó stabilitása nem túl jó, befelé billent a bokám. Hosszabb távon (de nem a sárban) maradunk a Saucony Grid-nél, ami szuperstabil, de sajna nem vízálló...

A slusszpoén: a fürdőház falán kifüggesztik a vendégek véleményét. Az egyik előttem járó így fogalmaz: "A kerékpárút állapota nem kielégítő..." Muháhá...

Sváb parasztház 

Rőzserakás a Cigány-hegyen

Kilátás Bikalra





Füstölgő zsarátnok az "út" mentén




Bokasúlyos edzés

Ma dolgozom utoljára, a jövő héten elvileg romantikus wellnessprogramom lesz (gyerekek nélkül), tehát megragadom az alkalmat, hogy Mele Kalikimakát kívánjak mindenkinek!

A futásról az ünepek alatt sem szabad megfeledkezni, mert ha most hagyjuk elmenni a villamost, akkor január elején, amikor hideg van, nehéznek és dagadtnak érezzük magunkat, akkor nagyon szar lesz újrakezdeni. Szóval keep on running! Segítségül itt egy pár ötlet arra nézve, hogy hol zúzhatod le magad az ünnepek alatt (csak az érdekesebbek):

December 14. Csömöri crossfutás

December 28. Canicross verseny Domonyvölgyben (kutya nélkül is lehet indulni)

December 31: Szeretetgömb Szilveszteri Futás (Hármashatár-hegy)

Vidám pezsgős, bejglis, mikulássapkás helyi futások szinte mindenütt vannak, lásd helyi média.

Egy szó mint száz, boldog karácsonyt mindenkinek!