Az igazat megvallva kicsit félve mentem el erre a versenyre, mert egy hete még dögrováson voltam, plusz még sose futottam 14,5 km-t, plusz a szervezők szemérmesen hallgattak a szintszelvénnyel kapcsolatban. Mindössze annyit említettek, hogy "van néhány nehezebb emelkedő". Nos, ez igaz is volt.

A helyszín festői, Wiltz városa Luxemburg északi részén fekszik, hegyi szerpentin vezet hozzá. A sziklafalban fagyott vízesések, sűrű fenyőerdők, egerészölyvek, egyszóval gyönyörű. A meleg kocsiból. A megérkezés mindjárt vidámra sikerült, az amúgy kihalt kisváros utcáin amerikai dzsipek és teherautók száguldoztak, bennünk II. világháborús amerikai egyenruhát viselő hagyományőrzőkkel. Alighanem a német áttörés visszaverésének évfordulóját ünnpelték.

A sportcsarnokban átvettem a rajtszámot meg a bögrét (hasznos ajándék futóknak), majd lejattoltam a többi magyarral. Hóruczi Kati szintén a rövid távon indult, Reiss "Hardcore" Balázs persze a 26 km-t választotta. Balázzsal egy darabig együtt mentünk (amíg lejtett), aztán fokozatosan lemaradtam. Eleinte próbáltam futni az emelkedőkön is, de olyan keskeny volt az ösvény, mellette meg szakadék volt, hogy nem kísérleteztem sokáig, vonultunk libasorban, mind a csirkék (gyönyörű képzavar). A lazább emelkedőkön simán lehetett futni, sőt, kifejezetten jól esett.

A terep a következő típusú szakaszokból állt:
- sűrű fenyőerdő lépcsős emelkedővel,
- erdők közötti rétek, baromi erős, jeges széllel az arcba,
- hegyoldalban futó, mintegy 20 cm széles kifelé lejtő ösvény,
- erdei betonút, rajta vastag jégpáncéllal (értelemszerűen ilyenkor a padkán szökdécseltünk)

10 km-ig aggódtam, hogy bírni fogom-e, onnantól már nem volt kétséges. Örömfutás. 12 km-nél bekaptam egy kis szőlőcukrot, mert láttam, hogy a cél (a kastély még nagyon magasan van). Ekkor jött a legaranyosabb rész, ugyanis a vasúti töltés alatt egy keskeny, kábé vállszélességű alagútban kellett átfutni, mintegy 15-20 m hosszan. Helyenként le kellett hajolni, a lábunk alatt az alagút macskakövén pedig kedélyesen csordogált valami olvadt hólé. Az órám szerint ekkor elvileg már meg kellett volna érkeznünk a célba, a kastélyt azonban még mindig magasan a fejünk felett láttam. Oda még fel kellett mászni egy rohadt meredek emelkedőn, mert természetesen futásról szó sem lehetett. Futni már csak a kastélykertben kezdtem, hogy a befutónál esetleg leskelődő hivatalos fotós nehogy megalázó képet készítsen rólam.

99 induló közül 68. helyezést értem el, korosztályomban (senior!) 40-ből 33 lettem. 14,5 km, 1:29. Egész jó, Balázs szerint reális a márciusi félmaraton. A hab a tortán, hogy pont belepasszolt az edzéstervembe!

A wiltzi kastély 

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.